Kötelékek

Minden kötelem elszakítottam,
úgy is már mind molyrágta volt.
Régen magamhoz hasonlítottam,
már csak maradványa vagyok
és most hiába bocsátanék meg,
nem engedik az elveim.
Talán majd egyszer, talán majd régen,
ha bevégzem a terveim.

Kóválygunk a közöny szakadékában

egymást félre lökve vakul.
Lelki mankó nélkül, büszkén, fél lábbal,
az eltiportak szava halkul.
Lakatok a szájon, kezekben a kulcs,
mégis sajátunk feszgetjük.
Félünk, mások tetemén át rohanunk,
mindent a mocsárba temetünk.

Bárcsak hazudnának és leülhetnék a világ végére,
a megkopott lelkem talán rá lelne a kívánt békére.
Ha akarnám leugorhatnék senkinek sem fájna,
lent a mélyben talán valami sokkal szebb várna.

címtelen #3

folyton bolyongó, nem áll meg bolygó
a bánat palástja, a közönyös tömeg
átlátszó közeg, kanyargó folyó
változó aránya, cél nélküli szöveg

a sorok száma, tehetetlenségbe zárva
lebeg a semmiben, a céljuk ott lebeg
egy helyben nem megy, alá szállva
el rabló tekintet, igazi szó felett

lel ki be fordulás, folytonos koldulás
nincsen szép szó, nincsen jó akarat
ébreszd fel a holtakat, nincs gyógyulás
a remény zéró, húzzuk fel a falakat

csillagtemető

minden bálványom neve már márványon virít
egy temetőben más más esztendőben
csillagok voltak, élők is és holtak, ki mi
már feledőben el el merengőben

hal álom

lehet, hogy csak egy hal álom       
hogy megálmodtam a halálom       
de megvárom míg szól a vekker       
addig nincs baj míg bent ver       
vagy felkelek vagy elmegyek       
vagy a halat megeszik egy cet       
s míg el nem éri a gyomorsav       
kiagyalunk valami okosat       
az is lehet, hogy én álmodom őt       
vagy ez az egész csak egy felhő       
nevű étterem, leves az ételem       
benne úszik a cet, hal s félelem       
bámulom, kanalam belemerítem   
és felkelek, el kell hogy higgyem...

gondolat

ha mindent hallok és minden láttok létezem?
megtapintom saját gyarlóságom illatát
a fények cikáznak és ütemre érkeznek
tengelyén az idő az elmúló színvilág

nap nap után és majd télen délre költöznek
de nem maradhatnak ott, állandó változó
a minden mulandó de mégis röghöz kötnek
vágyak várnak a szabadság börtöne vonzó

címtelen #1

kiírom magamból ami kikelet
monokrómia, megint nem hallom a színeket
pedig én bele adtam lelkemet sim-emet
független vagyok mégis a függés éltett
na de kérlek! kérhetsz, semmit sem adók
a legtöbb ember csak kocsmai faló
meg falatozó, mellé életenergiaital
addig menj, tedd, csináld amíg vagy fiatal
a testem junior a lelkem szenior
az agyam börtön a szívem meg telihold-
kor-talan már már gondtalan is lehetne
de nehéz ez, hogy ilyen könnyen lemenjen
és találkozok majd magammal a túloldalon
köztünk egy híd a távolság az oltalom
kirekesztet ketrecbe zárt alkalmi elemek,
emberek, de én soha sem felejtek...

jók legyetek, ha megvan a jegyetek

címtelen #2

sok tervem van két élet is kevés lenne hozzá
de meglépni általában nem merem, csak tolom magam előtt
visszafognak a súlyok, folytonos meghasonlás
míg az egyik repülne, a másik kibérli a temetőt
megannyi plátói szerető, mint egy vak bányaló
aki a fényt sose látta és soha nem is fogja
talán csak az utolsó útján, megszűnik a fájdalom
örök alvajáró, a néma egyetlen vágya, szólna
elmúlna, de ő kezdő szintű az élet meg haladó
mi meg haladunk meg folyunk együtt az idővel
de időben soha senki sincsen ott ahol valahol
ahol szebb az élet, vár rá ő már innen kitörne
ha nincsen célod csak a szakadék szélén táncolsz
visszakozhatsz vagy talán le is ugorhatsz
talán visszarántanak vagy talán csak álmodsz
a keserű hétköznapok megfűszerezheted humorral

aura

tegnap éjjel, milyen fura, kimondani is: aura
álmodtam róla, hogy nekem is, de nem szauna
az ébredéskor volt, már-már szokásos döbbenet
hogy az álom az nem a valóság és se többet
se kevesebbet nem ér, mint amiben épp élek
mégis az ottani képek, sokkal többet érnek

a vágyódás vagy talán az üresség? nem tudom
lehet nem is akarom, eltemetem tudatom
de ha meglátom, mindig hevesebben ver a szív
pumpálja a mocskot, amit te már csak vérnek hívsz
meg ahogy én magamat, egyik énem másikat
mert gyáva volt, de hiába mert te csak ásítasz

vigasztaló

faág az avarban, rálépnek, reccsen
a szív fájdalmát ilyenkor ki hallja?
búban, bánatban, egyedül csendben
kínozza belülről nem hagyja
minden mi rossz, titkot, kínok
elhallgatott szavak szálnak
kimondtam, de inkább vissza szívom
úgyis ki hallja? kinek a vágya?

beborult ég, nem látni a teli holdat
pedig fénye ott ragyog a sötétben
ha van remény, jön egy szebb holnap,
de így nem nézhetek most elébe
bizonytalan minden, inog minden,
palló és alatt gyűlnek a cápák
nem tudom, most miben higgyek?
mégis ezután mi vár rám?

hip-hop #3

a 16 az 20nak a 20 meg 40nek
grillezett csirke, éljen a műanyag, éljenek a mérgek
több mint 2 kiló vakolat, kint van a patyolat
azt hiszed ez kell, ezért gyorsan ki pakoltad
nem vagy te toronyház, nem kell a póráz,
csabai kolbász, én meg a nagy hóhó horgász
bohóc halat fogtam, megint az vagyok holdkorász
aranyból nem volt, de ugye majd gondolsz rám
bírom a hardcoret, mert az zene és nem zaj
őszintébb mint te és ugyan olyan mélyen mar
nem kell a rizsa, a vizet hagyd el forrni
úgyis ott hagysz az oltárnál, mint a Ted Mosbyt

bannoltam a spanomat, mer lenyúlta a majdani csajomat
most meg összevissza hasogat, lerágom a karomat
milyen már mikor kioktat egy padawan, most meg para van
paraván, mögötte egy karaván, de ledönti a falakat
kajak mindenkit már csak a farka mozgat
csini lány a buszon bulvár magazint lapozgat
a címlapján lennél, otthon a tükörben pózolgatsz
tini lány álma, csorog a nyála, nekem szónokolhatsz
akármit mondhatsz, felét úgyis benyeli a pornó,
a másiknak meg marad a szobában készített aktfotó
vagy észhez tér mikor benő a feje lágya
felőlem játszhatod a szende szüzet nem csap be a látszat

vég napból kettő, sokadik, summája nulla,
mindenki vágja? nem! az infó az hulla
benézzed, amit benézhetsz, vak ajtóba
a végén úgyis fél fék fölül a pallóra
négy éve egyedül lassan már az árnyékom is elhagy
pislákol az aurám, a sok titkom meg fel fal
jobban félek az emberektől mint a vadállatoktól
van még egy emberöltőm aztán asztal lesz a fa lábamból
ledarálódok mindig a társadalom többi tagjától
nem tehetek róla, hogy mindig leszakadok a csordától
a magány a mentsváram, a magány a börtönöm
a magány a múzsám, minden éljen felőrlődöm
a magány a mentsváram, a magány a börtönöm
a magány a múzsám, minden éljen felőrlődöm

nem hobbiból vagyok negatív, a hobbit se azért alacsony
csak a körülmények,  a helyzetek, nincs aki tanítson
tudom torz a világképem, de a virágok még szépek
a világ meg már mérgezett, mérgesek a méhek
a méz is édes még, a sav meg mar és savanyú
de rólam lepereg, a humorom meg fanyarú
egyre jobban fáradok, már nem bírom az iramot
ahogy kopnak az évek, egyre több és több kört kihagyok
elrepül az élet is és sajna nem bumeráng
a szívem is már csak egy poros kis kupleráj
benne meg rabigán egy vak vénember zongorál
mellbevágó melódiák, vársz, hol az isteni fohász

hip-hop #2

kő, papír én meg egy kicsorbult olló
a sajtot meg már rég megette a holló
tudod mit? nekem lehet hogy pont így jó
te meg elhiszed, bármint mond a kígyó
ha nincsen ló akkor egyél szalámit
mer bennem rég nem buzog a szamár hitt
mondhatsz akármit, érdekel akárkit
drágám kifakult alattad a kárpit  
szenvedek mert örülök ha szenvedsz
szemedbe nézni már többet nem merek

a tótágast az szép szó már ha kitartja
testem meg a lelkemet egyszer kitagadja
a tükör is csak addig szép míg egy darab
én meg hétfelé törtem lehet ez a baj
fejemben egy kép és mindig csak azt űzőm
nem engedem én! kergetem vízen át tűzön
nekimegyek a szélmalomnak pedig csak egy délibáb
de ha elfordulok akkor meg utánam kiált
volt egy keresztem de nehéz volt és fáztam
meggyújtottam, rögtön rá bőrig is áztam

a műanyag élő akar lenni a holt meg holt
mert ki térne ide vissza? hosszú a sor?
ha én király lennék?, ha én király lennék!
jó király nem lennék, mindent zsebre tennék
Atlasz helyében hagynám, hogy lezuhanjunk a mélybe
csak a végén tesszük fel a kérdést, hogy megérte?
hallatom egy mesét az emberségről szólt
te meg csak nevetsz rajta és tovább lapozol
a homok az a struccoké miért lopod el?
fejetlenség a jelszó? ezt nem fogom fel

hip-hop #1

ittam már egyedül, nem is szexi meg nem is növeli a presztízst
de egy férfinak néha meg kell innia amit meg kell tenni
a legtöbb nőnek olyan vagyok mint a halott csivavája
aranyos de bűzlik, maradjuk inkább tartár lámpa

érzed te is, karmikus kapcsolat mi kettőnk között fenn áll
de két kerék és nem négy karika, csóró vagy, nem más
de ne csüggedj pajtás, nem tört össze a szeksztáns
ha kicsit vetítesz, talán lesz egy estédre szex társ

a lovagkor már rég elmúlt, lenyúlták az excalibur
én nem sajnállak drágám, hogy az ex palid kúrt
át vagy meg, egyre meggy, te voltál megint az ostoba
de tudod mit? ilyen az élet egy véget nem érő oskola

ha annyi pénzem lenne ahányszor, jut eszembe ne gyászolj
milliomos lennék de tényleg, elütnélek jó néhányszor
neved nincs csak úgy hívlak, egykor ismertelek régen
de ha mind meghallunk majd találkozunk a fő téren

nem értem én ezeket, őket meg úgy hívom: többi ember
midig mennek valamerre, de nem amerre nekem kell
sokszor unom magamban őket, mert humanoid a gyártmányom
de felemelkedni meg nem tudok mert nincsen vallásom

Bádogember

Minek neked? én eldobnám ha tudnám,
de már rég a nyers fémbe marta magát.
Éget! és érzem ahogy teljesen felemészt.
Nem tudok elszakadni, testem elveszti erejét.
Nem értelek, miért dobnál el mindent ezért?
Ennyit ér neked, hogy végre ember légy?
Körülötte hús nő, csontok, bőr és szőr,
tudatod halandó, visszafordulni késő!
Hajód megfeneklik az érzelmek tengerén,
ahol mindig vihar dúl, a fájdalmak szigetén.
Bár a belső űrt kitölti, de van hogy sötétebb,
mocskos, piszkos és gyarló, sok féreg!
Be eszi magát, nem tágít, kér, etesd!
Ha szenvedsz, öröme attól lesz teljes!

szúnyog dal

nyári éj, ohh mily vad
hív az élet, de ohh jaja
érzem, hogy valami nincs rendben
egy szúnyog dong a fejemben
bent itt bent, kong kong kong
egy szúnyog dong dong dong
a fejemben...
igent itt bent...

A nem megfelelő emberek halmaza

egyedül!

Még csak az utam elején járok,
de napról napra jobban fáradok.
Elemészt a tűz ami eddig táplált.
átjár az üresség, felfal gyáván.

Itt vagyok és látom az arcokat.
Néha beszélnek hozzám hangosan.
Ilyenkor szidnak vagy csak kérnek,
aztán elmásznak, jól lakott férgek.

oda doblak! ahogy te engem!
oda doblak! ahogy te engem!
oda doblak!
oda doblak!

Itt vagyok, körbevesz millió lélek,
egyedül vagyok, nincsenek érvek.
Átnéznek rajtam, én meg rajtuk,
a szellemsíkon bolyongok vakul.

A nem megfelelő emberek halmaza!
Nőtőn nő a keserű tartalma!

oda doblak! ahogy te engem!
oda doblak! ahogy te engem!
oda doblak!
oda doblak!

oda doblak! kulcsot nem hagyok!
oda doblak! kulcsot nem hagyok!
oda doblak!
oda doblak!

Oda doblak, ahogy te engem és kulcsot nem hagyok!

szürke

ébren is álmodók, mert nem bíróm a valóságot
a rideg falak börtönében a bezártságot
az érdektelen üres tekinteteket az utcán
és a szürke hétköznapok kínzó beton súlyát

bohócok néznek rád és békét nem hagynak
arcukra festett mosollyal zaklatnak
pont ahogy te is reggelente felkelve
az aznapi érzéseidet magadra kenve

azt mondod a világ nem csak fekete és fehér
ez így van, így igaz, mert szürke az egész
a falak, a fű és az ég
a házak, az arcok, a vér
a tettek, a hangok, a lángok
a szívek, az érzések és az álmok

ébren is álmodók, mert így kicsit elviselhető
a rabul ejtő tér végre nyitottá tehető
az emberek eltűnnek, vagyis akik nem illenek oda
szivárvány ragyogja be a megkopott falakat

Gyermekkori álmok

gyerekét álmodunk, színes fantáziánk
semmi sem szab gátat vagy határt
szépek, gazdagok, híresek és boldogok
szép kor mikor még messze szálnak a gondok

felnövünk és rájövünk minden csak mese
van ki korán, túl korán mikor még gyerek
van ki később mikor már saját lábán megáll
ott állunk gyermekkori álmaink ravatalán

realitás! az a szó mi mindent tönkre tesz
az álom várba marja karmát és nem ereszt
kinyitja a szemek és eltörli a színeket
nem hagy mást, csak a feketét és a fehéret

persze van akinek megveszik, valóra válik
vagy véres verítékkel küzd és nem tágít
legtöbben feladjunk rosszul tesszük talán
ott állunk gyermekkori álmaink ravatalán

képek a szekrényből...

képek a szekrényből apró időalagút
de nem állunk meg tovább haladunk
akit ott látsz az már nem te vagy
ami idegen az hidegen hagy
elfeledett álmok, pár könnycsepp
vagy egy apró mosoly tör fel
elveszett kincsek, útról letértek
kiket már sosem ölelhetsz meg
egy vihar előtti csendélet
mindenki mosolyog, csinosak szépek

képregény, gondolat buborék a fejben
szépen, sorban, majdnem időrendben
látod a kezdetett és néhány véget
szereplők jönnek, mennek, élnek
amíg emlékszel rájuk a szívedben
olyanok lesznek örökre, ne enged
ne hagyd elszökni mit oda zártál
mindegy, hogy meddig vártál
soha ne feledjük, hogy ott a múlt
képek a szekrényből apró időalagút

Kraken

Kivet magából, kivet ma éjjel
az elátkozott város. Ébredj!
Beton ösvények, halovány képek,
vissza a múltba, négykézláb lépek.
Szörnyethalok vagy szörnyet hallok?
Ébred a kraken a belsőm halott.
Itatom mérgekkel az táplálja,
megvárom míg csitul a lángja.
Tombol a vad menekülj innen,
mentsd mi menthető a többi vesszen.
Savat köp meg forró lávát.
Menekül! Az örvénybe gyáván.

Álom vagy ébrenlét?
Félelem és rettegés!
Viszlát és ég veled!
Valóság vagy képzelet?

Másmilyen nap ez a másnap,
kivet magából hűtlen ágyam.
Tudatom még bomlott, megbontott,
téglafal, mit a mester elrontott.
Segítek neki helyre állítani! Építek!
Kilépek! Az ajtón túl nyári fények.
De ez csak látszat, egy vázlat,
sárga falevelek utolsó tánca.
Gyilkos harc két testvér között.
Ősz az egyik, szeszélyes szerető,
és nővére Tél ki már irigy rá
szép lassan elveszi birtokát

Álom vagy ébrenlét?
Félelem és rettegés!
Viszlát és ég veled!
Valóság vagy képzelet?